Alázat és Nyugalom kialakítása a mozgásban

Gyakorlásaim alatt azt tapasztaltam, hogy egy formagyakorlat elsajátítása eltörpül ahhoz a belső munkához képest, amit végezni, kialakítani kellene benne. Egy formagyakorlat közben jól sikerült belső gyakorlat hatása viszont sokunknak mélységes és maradandó élményt nyújt.
Bátorkodom azt a megfigyelésemet leírni, hogy egy formagyakorlat egy kristálypohárhoz hasonló, amit mi magunk csiszolunk. Egyre szebb, kifinomultabb mintákat vésünk bele, gravírozása művészi szintre vihető. De ital mint tartalom nélkül nem ér semmit, csak egy pohár, amit a polcon tartunk, majd leveszünk és dolgozunk rajta. Ez a gondolat nagyon rég nem hagy nyugodni, ezért sokszor nézem a mesterek mozgását, amint leheletfinom könnyedséggel, boldogan, teljes tudatában vannak a mozdulatoknak, és környezetükkel eggyé válva, tökéletes magabiztosságban, a legnagyobb természetességgel, vágyak, érzések nélkül végzik a gyakorlatukat. A tanítványok értetlen szemmel próbálják utánozni az utánozhatatlant, szabályok betartásával, akarattal igyekeznek elérni a szemük előtt zajlódó csodát, amit ők maguk sem hisznek el, csak a mester hatását, könnyedségét élik meg, fogadják be, mint valami szivacs, amint az a vízbe ér.
Egy gyakorlat elvégzése előtt, mindig minden esetben rendezni kell a dolgokat, különben a poharunkon nem művészi munkát tapasztalunk. Viszont maga a rendezés akarata az, ami megakadályozza magát a rendezést, mert megint az elmondott szabályokhoz igazodunk. A probléma gyökerét az irányításban véltem felfedezni.
Az irányításban nincs alázat, csak parancs van, a testünk és maga az elvégezni kívánt gyakorlatsor sem valósítható meg alázat nélkül. Viszont mi sem leszünk könnyedek élmények nélkül, ezért a legnagyobb élmény, amit először ki merünk mondani az maga a nyugalom érzése. Az a típusú nyugalom, amiben teljesen mindegy mi történik körülöttünk, mert az is mintha hozzánk tartozna, minden gondolat távol van, egyszerű minden, tökéletesen egyhegyű és üres. A szemünk tükrében belülről fakadó mosoly járja át a lényünket, s a környezetünket egyaránt.
Egész életünkben nem csinálunk mást, mint irányítani akarunk, s mindent ahhoz mérünk, hogy ennek kimenetele kényünknek kedvünknek tetszik- e, avagy sem. Ezért ezt a területet vettem szemügyre, s észrevettem, hogy a testünket mindenféle dologra rávesszük, ő alkalmazkodik, majd egyszer elege lesz, és ha túl sokáig feszítjük a húrt, ő megállít bennünket. Betegségek, sérülések, eszmék gondolatok által és az ezekből származó érzésekkel szétszórja azt, ami az eredendő akaratunk volt. Majd ezt minősítve megállapítjuk, hogy ez milyen volt számunkra (ilyen, olyan). Majd egy újabb akarat jön, újabb megakadályozás a test részéről, s ezzel bezárult a kör. Így egy pontos mozgás kivitelezése óriási igénybevételt jelent az „irányítóközpontunknak”, mert csak látszólag leszünk könnyedek, látszólag leszünk lágyak, s a körkörösség is akaratlagos lesz, aminek határa ebben az esetben az irányítóközpont finomságától függ. Egyszerűen fogalmazva nem természetes.
Egy egyszerű gyakorlattal, viszont ez az alázat kialakítható, és az irányítóközpontot is arra használjuk, amiért az valójában megszületett. A gyakorlat menete a következő:
Alapos bemelegítés után, vállszélességben lépjünk előre kissé, azzal a lábbal, amilyen kezesek nem vagyunk (ha jobb kezesek vagyunk, akkor bal lábbal). Emeljük magunk elé a (ebben az esetben) a bal kezünket. A tenyerünk fölfelé nézzen, ne legyen törés az alkar és a csukló között, így a könyökcsont és a középső ujj vége egy egyenesen nyugszanak. A tenyér közepét (Laogong) emeljük meg azáltal, hogy az ujjakat nyitjuk, annyira mintha néhány csepp vizet akarnánk benne tartani. Az ujjak ne álljanak szét, (lándzsa kéztartás) akkora erővel tartsuk őket össze, mintha fűszálakat tartanánk, hogy azok ne essenek ki közülük. Rögzítsük ezt a tartást, majd eresszük le a kezet a hasunkhoz, miközben a könyököt 90 fokban hajlítsuk be. Ekkor az alkar belső fele, illetve a tenyér felénk néz. A testsúlyt engedjük hátra. A bal láb teljesen laza, a jobbat 100%-ra terheljük.
Figyelmünket a könyök sarkára, illetve a középső ujj végére helyezzük, majd emeljük fel az alkart „tyi” tartásba, miközben ügyeljünk arra, hogy a figyelmünk segítségével a két pontot egyforma erővel emeljük meg, s emelés közben tegyük át a testsúlyt az elöl lévő lábra. Időzzünk a tartásban, majd engedjük le a kezet, a két pontot egyforma erővel. Ekkor a testsúlyt a hátul lévő lábra helyezzük. Majd időzünk benne.
Ismételjük a gyakorlatot, a lehető legarisztokratikusabb módon, akár el is játszhatjuk Hippolitot, ahogy a hangedlit emeli, avagy süllyeszti. A legfontosabb a könyöksarkon és a középső ujj hegyén nyugvó figyelem, és az egyforma erővel való emelés és süllyesztés. A kézben rövid időn belül megjelenik (először a kézfejen) a kesztyűhatás, ami továbbterjed a teljes alkarra. Amint kialakult ez az érzet, attól a pillanattól fogva már csak az érzést tartsuk fenn, és a teljes felületre figyeljünk.
Majd anélkül, hogy elengednénk ezt az érzést, ismét emeljük magunk elé a kezet, megtartva az egyenest az alkar és a kézfej között. Emeljük mellé a másik kezet (ebben az esetben a jobbat), zárjuk össze és nyújtsuk az ujjakat,(ugyanúgy, mint azt az elején tettük) így kiemelkedik a tenyér közepe (Laogong). Figyeljünk a teljes alkarra, illetve a könyöksarok és a középső ujj vége alkotta egyenesre. Hagyjuk, hogy a bal kézből az érzés szinte áttöltődjön a jobb kézbe. Amint megjelent akár a legkisebb mértékig is a kesztyűhatás, kezdjük el szabadon mozgatni a két kezet, úgy hogy az érzés megmaradjon, a mozgás közben kéztartásnak ugyanúgy kell maradnia. Amint felerősödött mindkét kézben a kesztyű-, vagy a kartyűhatás, engedjük le a kezet megtartva ezt az érzést mindkét kézben.
Az alázat kialakítása:
Miközben a kezeink szinte egy egységet képeznek, helyezzük középre a testsúlyt.
Kezdjük el figyelni a légzésünket. Azt fogjuk tapasztalni, hogy a figyelésünk azon mód befolyásolja a légzésünket. Ez helytelen. Hagyjuk a szervezetet működni, hiszen egész életünkben lélegzünk, miközben eszünk, megyünk, vagy épp telefonálunk. A légzésünk mégis természetes. Most is legyen az, hiszen csak figyeljük, s nem befolyásoljuk.
Magát a befolyásolást nem fogjuk észrevenni, de a szervezet jelzi akaratosságunkat:
- Ha a mellkasra figyelünk ásítani fogunk.
- Ha a gyomorra, akkor két hirtelen belégzést követően sóhajtani fogunk.
- Ha az alsó Dantianből figyelünk fölfelé (mintha onnan néznénk) akkor megnyugszunk.
A megnyugvás a megfelelő visszajelzés, illetve ezt követően meghalljuk szívünk dobbanását. Ekkor a pulzusunk 55- és 60-at dobban percenként.
Amint ez kialakult, tegyük hátra a testsúlyt, a kesztyűhatású kezeink magunk mellett lógnak lándzsa kéztartásban „fűszállal az ujjak között”. Egyszer csak jön egy belégzés. Ekkor emeljük fel a kezet „tyi” kéztartásban és egyidejűleg helyezzük a testsúlyt előre.
De! Nem a légzés alkalmazkodik hozzánk, hanem mi alkalmazkodunk a légzéshez! Tehát a mozdulatot úgy időzítsük, hogy akkor legyen vége, amikor a belégzés befejeződött. Mi hajtunk fejet a test előtt, hiszen Ő sokkal bölcsebb nálunk, s mindig is egy bölcstől akartunk tanulni.
Majd maradjunk elöl, „tyi” tartásban a kartyűnkkel, és figyeljük tovább a légzést. Egyszer csak kilélegzünk. A kilégzés megindulásakor alkalmazkodva hozzá, ereszkedjünk hátra, s engedjük le a kezet. Időzünk. Folytassuk amíg a követés könnyed lesz, majd kis idő elteltével teljesen együtt mozogjunk a légzésünkkel.
Megfigyelhetjük, hogy minden légzésváltáskor egy szünet van, és bőven van időnk előre és hátra menni anélkül, hogy irányítanunk kellene bármit is. Amint az „irányítórendszer” ráállt a megfigyelésre, és az alázatos mozgásra, az áramlás megindul. Ekkor kartyűhatás és a nyugalom stabillá válik, az áramlás hatására tudatállapot változás alakul ki bennünk, amiben szemlélhetjük mozgásunkat, mintha egy kilátóról néznénk lefelé, illetve körbe is nézhetünk magunk körül, a mozgásunkat már az „irányítóközpont” végzi, nem mi.
Az állapot kialakulása után spontán sétálhatunk, majd elkezdhetünk más mozgást is (pl: Kapd el a madár tollát stb.). Az állapot ekkor már fenntartja magát. Csak legyünk alázatosak!
Láthatjuk, hogy a Qi áramlása és a légzésünk mindig is természetes volt, és spontán azért erősödik fel, mert hagyjuk szabadon áramlani. Ha befolyásolunk, akarunk irányítani, a test ellenáll, mert nem természetes, az áramlás elapad.
Ebben az állapotban végezzünk formagyakorlatot, s csak bennünk lévő érzésre figyeljünk, és ezt az érzést jegyezzük meg „címke, vagy definíció” nélkül, még csak ne is minősítsük. Csupán örömünket vigyük tovább, s hagyjuk úgy, ahogy van. Természetesen.