A kínai alkímia rövid történeti áttekintése

Az alkímia kezdeteinek történetével kapcsolatban az első nehézséget az egyértelmű bizonyítékok hiánya okozza. Sok esetben az is erősen kétséges, hogy egyáltalán mit tekintünk alkímiának, illetve mit tükröz a témával foglalkozó szerzők és kutatók szemlélete, akik korántsem értenek mindenben egyet. Ha megkíséreljük, hogy lehetőség szerint objektíven tekintsük a kérdést, két fő vonulat figyelhető meg:

  • az egyik főként azzal igyekszik foglalkozni, hogy hogyan lehet aranyat ill. elixíreket mesterségesen előállítani,
  • a másikat inkább a „halhatatlanság” belső útjainak keresése foglalkoztatja, és az aranycsinálást egy belső folyamat metaforájaként említi.

Ennél a pontnál nem érdektelen kérdéseket vet fel már maga a „halhatatlanság”, mint fogalom, hiszen feltehetően ők sem gondolták azt, hogy a fizikai értelemben vett emberi testben fognak örökké élni. Valószínű, hogy mindkét esetben elsősorban az emberi szellem és a test lehetőségeinek teljes kiaknázása lehetett a céljuk, vegyi anyagok (külső elixír), illetve egyéb, belső gyakorlatok, pl. légzés, meditáció, stb. (belső módszerek) együttes alkalmazása révén. Amint ez a nyomon követhető fennmaradt forrásokból kiderül, az idők során hangsúlyeltolódás következett be a külső módszerek (waidan) felől a belső technikák (neidan) irányába, amelyben feltehetően buddhista hatás is szerepet játszott.

A kezdetek

A kezdeteket vizsgálva, J. Needham szerint, az első alkímiáról árulkodó leletek a paleolitikus és neolitikus korból származnak, ahol egyes sírokban vörösre festett koponyákat és csontokat találtak. Az első írott emlékként számontartott jóslócsontokon és teknőspáncélokon már előfordul a „shou” azaz a hosszú ill. örök életet jelentő írásjegy. Az i.e. VI. századi sírokban talált emberi maradványokon és bronztárgyakon cinóberfesték[1] nyomokat fedeztek fel.[2]

Sima Qian szerint Huangdi, a legendás Sárga Császár, komolyan támogatta és maga is művelte az ezoterikus tudományokat, ezért az alkímia egyik első képviselőjeként tartja számon. Huangdi a kínai hagyomány alapvetően mitikus uralkodója, ennek ellenére konkrét születési és halálozási dátummal látták el (i.e. 2698-2598) mely szerint száz évig élt, más legendák élettartamát 300 évre teszik. Abban azonban megegyeznek, hogy Huangdi élete vége felé egy háromlábú rézedényt (üstöt, ding) öntött, mire egy sárkány jött érte, s azon felrepült az égbe[3].

A nevében csak hasonló, Kínát először egyesítő császár, Qin Shi Huangdi megszállottan törekedett a halhatatlanság elérésére[4]. Uralkodásának második évében (i.e. 219) megbízta Xu Fu-t és fiatal férfiak és nők ezreit, hogy kutassák fel halhatatlanok állítólagos lakhelyét a Keleti Óceánban. Császári támogatással több mágus is szervezett expedíciókat a szigetek felkutatására, de sikertelenül tértek vissza. A császár csalódottságában kivégeztette őket. Ugyanabban az évben elküldte Han Zhong, Hou és Shi mestereket, hogy keressék meg halhatatlanság elixírét.[5]

A Han-dinasztia

A Han kori császárok, különösen Wudi (i.e. 140-86) is érdeklődött a halhatatlanság iránt, ő elsősorban az örök élet elixírjét akarta megszerezni. Többféle elixírt és varázsitalt kipróbált. A sikertelen taoista mágusokat, mint sarlatánokat kivégeztette.[6] Li Shaojun (i.e. II sz.) egy teljes módszert ajánlott a császárnak, melyben lényegében azt tanácsolta, hogy cinóberből készítsen aranyat, abból formáljon edényeket. Azt állította, hogy aki ilyen edényből eszik és iszik, az hosszú életű lesz. Li Shaojun volt az első olyan alkimista, akiről hiteles dokumentumok maradtak fenn, és aki alkimista eszközöket használt a halhatatlanság elérésére.[7]

A Han-korban a taoista tanok rohamos fejlődésnek indultak. Egyre-másra jelentek meg és széles körben terjedtek a különböző receptek és oktatókönyvek, amelyekben a halhatatlanság elérésének alapelveit, elméletét és gyakorlatát taglalták, de sajnos túlnyomórészük elveszett.

Az i.sz. II-IV. században élesen elkülönült a filozofikus és a „vallásos” taoizmus. Ebben nem kis szerepe volt Zhang Daoling-nek. Ebben az időben jelentek meg a különböző taoista iskolák; a Mennyei Mesterek (Tianshi), a Legfelsőbb Tisztaság (Shangqing), a Szellemi Kincs (Lingbao). Gyakorlataikban különböző mértékben, de szerepet kaptak mágikus hagyományok, többek közt az alkímiai módszerek is.[8]

A kínai alkímia megalapítójaként, „atyjaként” tartják számon Wei Boyang-ot. Nevéből adódóan Laozi-val hozták összefüggésbe, akinek szintén Boyang volt az egyik neve. Fő műve A három egysége (Cantongqi) minden külső és belső alkímiai hagyomány alapműve. Művében összehangolt rendszerré alakította és ekként is magyarázta a filozófiai taoizmust, az öt őselemről szóló tanítást, a yin és yang elméletét, valamint A Változás Könyvét (Yi Jing). Részletes elméletet dolgozott ki a szexuális kapcsolatokban rejlő lehetőségek felhasználására, amely szerint a megfelelő módon végzett szerelmi gyakorlatok során egymásra ható férfi és női esszenciák növelik az életerőt, megfiatalodást és halhatatlanságot eredményeznek. Ezek a szexuális gyakorlatok széles körben elterjedtek, és egyes irányzatok ünnepeiken szertartásszerűen megkoreografált, kollektív rituális egyesüléseket (heqi) is végeztek.[9]

Ge Hong (kb. i.sz. 284-363) fennmaradt művei közül az egyik legismertebb a Baopuzi, azaz A természet egyszerűségét magához ölelő mester könyve.[10] Hetven fejezetéből három foglalkozik kifejezetten az alkímiával, mely összefoglalóan ír mindazokról a módszerekről, amelyek a déli hagyományban annak idején ismeretesek voltak. Az Arany és cinóber című fejezetében az elixírek típusait és elkészítésük módját mutatja be, A halhatatlanok gyógyszerei az életet meghosszabbító természetes anyagokról, A sárga és a fehér a fémek nemesfémmé transzmutálási technikáiról szól. Rendszerezi az elixírek típusait, hatásait, mely szerint használatuk lényegében véve négyféle eredményt hozhat: az illető halhatatlan lesz, természetfeletti képességekre tesz szert (siddhi), megfiatalodik és betegségeiből meggyógyul, ill. aranyat tud csinálni.[11]

A Déli- és Északi-dinasztiák

Az V. században az alkímia bőkezű állami támogatásban részesült, és újra fejlődésnek indult. Ezt az időszakot nevezhetjük a külső elixír (waidan) korszak kezdetének. Az alkímia annyira elterjedt volt, hogy az akkoriban Kínában népszerű buddhizmus követői is alkalmaztak alkímiai módszereket. Példaként említhetjük Huisi-t (i.sz. 515-557) aki buddhista létére szintén alkalmazott taoista módszereket, vagy tanítványát, Zhiyi-t, a Tiantai iskola [12] alapítóját, aki a hosszú élet elixírje révén remélte, hogy megérheti Maitréja eljövetelét.

Damo (Bodhidharma kb. 480-557), akit a Chan alapítójaként tartanak számon, a legendák szerint két módszert dolgozott ki, melyek a megvilágosodás elérését voltak hivatva elősegíteni. Ezek alapvetően belső alkimiai módszereknek tekinthetők. A Yijin Jing (Az inak és izmok átalakítása) segít a testet felkészíteni az alkímiai folyamatok elvégzésére, a Xisui Jing (A velő átmosása) segítségével pedig felkészíthetjük a velőt (csont-, gerinc-, és agyvelőt) a buddhaság állapotának elviselésére, azzal a feltételezéssel, hogy ha a testet megfelelő állapotba hozzuk, a halhatatlanság vagy a „buddhaság” könnyebben elérhető. [13]

A Tang-dinasztia

Sun Simiao (i.sz. 581-682), akit az orvoslás királyának tartottak, egyik művében – melynek címe Alapvető útmutatások a Nagy Tisztaság Elixírjének könyvéből (Taiqing danjing yaojue) – különféle waidan módszereket gyűjtött össze. Alaposan és részletesen ismerteti a hozzávalókat, elixírlistákat, eszközöket, recepteket, és pontos műveleti utasításokat is tartalmaz[14].

A Tang-kor vége felé a neidan, a belső elixír módszere kezdett elterjedni. Vasziljev szerint a buddhizmusnak volt ebben erőteljes szerepe. A buddhizmus hatására már korábban tökéletesedtek a halhatatlanság elérése használt technikák; légző- és testgyakorlatok, vegetáriánus táplálkozás, valamint nagyobb jelentőséget kezdtek tulajdonítani az erényes életmódnak, melynek normái erre a korra kezdték elnyerni általános jelentőségüket. A külső, fizikai anyagok átalakítása helyett mindinkább a belső energiák finomítására helyeződött át a hangsúly.[15]

Légző- és meditációs gyakorlatok segítségével egyesítették testükben a yin és yang energiákat, és ebből jött létre a hallhatatlanság csírája, amit „embriónak” is neveznek. A neidan korszak egyik legnépszerűbb alakja Lü Dongbin, akinek születését i.sz 755 vagy 796-ra teszik. A legendák szerint naponta tízezer írásjegyet tudott megtanulni. A belső alkímiát egy Zhongli Quan nevű halhatatlantól tanulta, majd ő maga is halhatatlanná vált, és több mint négyszáz évet élt meg. Egyike a taoista panteon nyolc halhatatlanként (baxian) ismert alakjának.[16]

A Song- és a Yuan-dinasztia

A Song és Yuan-kori belső alkímiai hagyomány két részre osztható: a Déli Iskolára (Nanzong) és az Északi Iskolára (Beizong).

Az Északi Iskola szigorúan aszketikus jellegű volt, a gyakorlók szerzetesi közösségben éltek. Csaknem bizonyos, hogy itt a buddhista világnézet érvényesült. A szerzetesek a világi környezettől elvonulva, sokszor csak növényi táplálékon éltek, a szexuális kapcsolatokról teljesen le kellett mondaniuk. Mágikus, gyógyító, jövendőmondó technikákat tanultak, taoista műveket tanulmányoztak és másoltak.[17] Elsősorban a xing-et,[18] az eredendő természetet hangsúlyozták. A Déli Iskola nem követelt szerzetesi fegyelmet, a ming, azaz a személyes sors művelését, beteljesítését tartották fontosnak. A két iskola a XIV. században egyesült.[19]

A különböző szerzők különféle párhuzamokat vontak a külső alkímiából ismert szerek és a test belső szervei között, az alkímiai műveletek belső megvalósításának értelmezése céljával. A következőkben ezeknek az analógiás megfeleltetéseknek széleskörű palettáját mutatom be.

Zhang Boduan (938-1082) fő műve szemléletesen ábrázolja a neidan lényegét a külső alkímia viszonylatában. Arra int, hogy ne a természetben, a hegyekben keressük a valódi szereket, hanem az embernek saját magában kell megtalálnia az „igazi ólmot” és az „igazi higanyt”. Mint hangsúlyozza, „A legnagyobb kincs az ember otthonában található, csak a köznép tudatlan és nem ismeri föl.”

Su Dongpo (1036-1101) az Értekezések a sárkányról és a higanyról című művében az átalakítandó fémeket az egyes testrészeknek felelteti meg: „A sárkány a higany, a férfiúi mag és a vér. A veséből származik és a májban tárolja el. A tigris ólom, a szívből ered és a tüdő tartja meg.”

Ge Changgeng (XIII. sz.) három különböző neidan módszert is ismertet. Az első szerint a test az ólomnak, a szív a higanynak felel meg, a meditáció révén biztosítható a megfelelő folyadék, a szellem tudatossága pedig a tűz. A második módszer szerint úgy kell tekintenünk, hogy az ólom voltaképpen a lélegzetre utal, a higany a lélekre, a ló a tűzre (szív), a patkány pedig a vízre vonatkozik, melyet az epehólyaggal hoz összefüggésbe. A harmadik módszer szerint az ólom a férfiúi magnak, a vér a higanynak, a vese a víznek, az elme pedig a tűznek feleltethető meg, s hozzáteszi, hogy ezek ellen a módszerek ellen csupán egyetlen dolgot lehetne felhozni, s az nem más, minthogy teljesen azonosak a Chan technikáival.[20]

A Ming- és a Qing-dinasztia

A Yuan dinasztia uralkodása alatt, Kubiláj 1281-es ediktumában elrendelte a Taoista Kánon betiltását, és könyveinek elégetését. A Ming- és Qing-dinasztia alatt az alkímia több részre szakadt, különféle irányzatok és titkos társaságok vitték tovább a hagyományokat.[21]

E korszak egyik mestere Lin Zhao’en aki egy kilenclépéses módszert dolgozott ki: „1. Koncentrálás a gen trigtamra és a hátra; 2. Koncentrálás a qian és kun trigramokra; 3. A qi kiterjesztése az egész testre; 4. A föld felállítása (litu) a yin-elixír létrejöttének előkészítése végett; 5. Az Égtől és a Földtől a gyógyszerek megszerzése; 6. A qi bizonyos helyekre történő koncentrálása, mellyel létrehozható a yang-elixír; 7. Az élet és a halál kötelékeinek elszakítása; 8. Az Ég és a Föld meghaladása, és azonosulás a Hatalmas Ürességgel; 9. Elszakadás a Hatalmas Ürességtől, a Dao legvégső pontjának elérése.”[22]

A történelmi korok viharos időszakain át mindvégig akadtak, akik az alkímia hagyományát őrizték és továbbvitték, a tanítások – ha töredékesen is – de mindmáig fennmaradtak. Az alkímia hagyományának tényleges átadási vonala zártkörű, nehezen megközelíthető. Ennek jelentősége azonban a komoly törekvők elenyésző számát tekintve igen csekély, hiszen a mai anyagelvű gondolkodásmód, – eltekintve talán egyes filozófusok és pszichoanalitikusok szimbólikus értelmezési kísérleteitől, – az egész hagyományt, s főként annak gyakorlati részét babonaságnak, misztikumnak vagy szemfényvesztésnek tartja, mert módszerei tudományos eszközökkel nem, vagy csak részben igazolhatók.


[1] Cinóber: higanyszulfid. Vörös ásványi anyag, az alkimisták ennek tulajdonították a legnagyobb varázserőt. (Vasziljev p. 209.)
[2] Kósa p. 210.
[3] Kósa p. 211.
[4] Egyes feltételezések szerint ez is szerepelhetett indítékai között, amikor síremlékét és híres terrakotta hadseregét elkészíttette. (amely 1974-ben került elő Shanxi tartományban). Ez is bizonyítja, milyen erősen vágyott a halhatatlanságra, amelyet így az utókor révén voltaképpen meg is valósított.
[5] Needham pp. 17-18.
[6] Vasziljev p. 201.
[7] Needham pp. 29-30.
[8] Kósa p. 215
[9] Vasziljev pp. 205-207.
[10] Vasziljev p. 203.
[11] Kósa pp. 217-218
[12] A Tiantai tanítás a Lótusz szútra egy speciális olvasatán alapszik, melyhez számos egyéb szöveg és tradíció társul. Zhiyi módszerét három fő művében lehet legtisztábban tetten érni (Miaofa lianhua wenju, Miaofa lianhua jing xuanyi, Mohe zhiguan). A Tiantai és a Huayan iskola volt Kína két legnépszerűbb buddhista iskolája.
[13] Yang p. 19.
[14] Kósa p. 220.
[15] Vasziljev pp. 224, 227-228.
[16] Vasziljev p. 238.
[17] Vasziljev p. 222.
[18] Xing: „…az alaptermészet (xing) név nem a „születésből” (sheng) származik-e? Így a születéstől fogva, természettől (ziran) meglevő alaptulajdonságot nevezzük alaptermészetnek.” (Dong Zhongshu: Chunqiu fanlu: (Tavasz és ősz krónikája) A különös és az általános nevek tanulmányozása c. fejezete)
[19] Kósa p. 223.
[20] Kósa p. 225.
[21] Vasziljev p. 229, Kósa p. 226.
[22] Kósa p. 226.