Élet az Erényekkel

Zhuangzi, miközben azt álmodja, hogy Ő egy pillangó, vagy egy pillangó álmodja, hogy Ő egy Zhuangzi

A Daoista gyakorlás egyik alapja a Dào 道 tisztelete és a Dé 德, azaz az Erény művelése. A Dao minden létező forrása, a De pedig annak az emberben és a világban megmutatkozó formája. Az Út és az Erény Könyve ezt úgy fogalmazza meg, hogy a Dao mindent létrehoz, a De pedig mindezt táplálja.

Mivel az Erény művelésén keresztül érhetjük el a Forrást, a Daot, ezért az Úton járó a Dao követését a mindennapi életében kezdi. Ezzel a belső gyakorlás és a hétköznapokban való viselkedés ugyanahhoz az Úthoz tartozik. Aki közelebb szeretne kerülni a Daohoz, annak saját életében is ki kell bontania annak tulajdonságait, mint például a természetességet, a szelídséget, az egyszerűséget és a versengéstől való távolmaradást.

A De elsősorban abban mutatkozik meg, ahogyan az ember másokhoz fordul. Örül mások boldogságának, együttérez a szenvedőkkel, segít annak, aki bajban van, jót tesz viszonzás várása nélkül, és együttérzéssel fordul minden élőlény felé. Kerüli a fölösleges ártást, a hazugságot, az irigységet, a hírnév és a mértéktelen haszon halmozását. Mindezt nem azért teszi, mert ezek egy vallás intelmei és Erényei, hanem mert gyakorlatokon keresztül megismerte saját Szíve természetét, és amit ott talált, a mentén vezeti életét. Amit pedig a Szívünkben találhatunk az biztosan nem szeretne ártani az életnek és boldogságot, szeretet kíván minden lénynek.

A Daoista hagyomány szerint az így vezetett élet során a De fokozatosan felhalmozódik és megszilárdul. Minél mélyebbé válik az emberben, annál természetesebben tud együtt haladni a Daoval. A belső művelés és a jó cselekedetek így egymást erősítik.

A végső cél, hogy az ember egyre inkább eggyé váljon a Nagy Úttal. Az Erények gyakorlása révén, minden gondolat, minden szó és minden tett lehetőség arra, hogy az ember közelebb kerüljön e Nagy Úthoz.

Zhuāngzǐ 莊子 egész életében a szabad és kötetlen vándorlás útját járta. A természet, a szabadság és az Élet embere volt. Nagyra becsülte az egészséget, a belső függetlenséget és azt, hogy az ember saját valódi természetét követve éljen.

Önként fogadd el a szégyent.

Fogadd el azt, hogy nem vagy fontos.

Ne törődj a veszteséggel és a győzelemmel.

Így tudsz igazán mindennel foglalkozni.

– Zhuangzi –

Tanításaiban az Úthoz való viszony három életmódját mutatja be. Az elsőben az Igaz Emberről beszél, aki összhangban él a Daoval. A másodikban a Remete életéről, aki távol marad a világ zajától és fölösleges törekvéseitől. A harmadikban pedig a Tudóst említi, aki műveltségével és belátásával igyekszik közelebb kerülni az Élet mélyebb igazságaihoz.

Az Igaz Ember túllép a világon, a jó és a rossz, az idő és a tér, az élet és a halál, valamint az anyagi és az én közötti határon, és eggyé válik az ég és a föld szellemével. Ez Zhuangzi tanításaiban az emberi művelés egyik legmagasabb állapota. A Zhenren egy olyan ember, aki annyira közel került a Dao természetéhez, hogy gondolatai, érzései és cselekedetei már vele együtt mozognak. Zhuangzi könyve magyarul is több fordításban megjelent, melyben a Da Zongshi 大宗师, vagyis A Nagy Ősmester című fejezet különösen részletesen beszél az Igaz Emberről.

E könyv szerint az Igazi Ember nem akarja saját akaratát ráerőltetni az élet változásaira. Követi azt, ami természetesen kibontakozik, és nem ragaszkodik ahhoz, hogy minden az elképzelései szerint történjen. Sikereit nem saját nagyságának bizonyítékaként kezeli, és nem építi életét állandó számításokra. Amit megtett, azon nem időzik hosszasan, és amikor valami jól sikerül, attól sem válik önelégültté.

Az Igaz Ember magas helyen sem remeg meg, vízbe merülve sem veszíti el önmagát, és a tűz közelében sem válik zaklatottá. A belső állapotát a külső körülmények már alig tudják kibillenteni. Shenje nyugodt, Qije összeszedett, és a változások közepette is megőrzi belső Középpontját.

Különösen fontos az élethez és a halálhoz való viszonya. Az Igaz Ember nem kapaszkodik görcsösen az életbe, és nem retteg a haláltól. Tudja, hogy a születés és a halál ugyanannak a nagy átalakulásnak két állomása. Amikor valami megérkezik, befogadja, amikor pedig elérkezik a távozás ideje, elengedi.

Nem keresi állandóan azt, hogyan kezdődött minden, és azt sem akarja előre birtokba venni, hogyan ér majd véget. Elfogadja azt, amit az élet elé hoz, örömmel fogadja, ami érkezik, majd képes elengedni azt, ami már továbbhaladt. Ebben rejlik könnyedségének egyik forrása.

Az Igaz Ember tudása is más természetű. Zhuangzi szerint az igazi megértés az ember belső átalakulásából születik. Ezért mondja:

„且有真人，而后有真知。”

„Csak akkor létezik valódi tudás, amikor létezik az Igaz Ember.”

Mindez arra utalhat, hogy a Dao mélyebb megértése összekapcsolódik azzal, amivé maga az ember válik. Aki saját életében közel kerül a Daohoz, annak látása is megtisztul. Egyre kevésbé szemléli a világot a saját félelmein, a vágyain és az előítéletein keresztül, és egyre közvetlenebbül érzékeli a dolgok igaz természetét.

Az Igaz Ember ezért természetesen cselekszik. Nem akar minden helyzetet irányítani, mégis pontosan tudja, mikor kell cselekednie és mikor kell nyugalomban maradnia. Nem kapaszkodik saját elképzeléseibe, ezért könnyen tud együtt alakulni az eseményekkel.

Élete a Weiwuwei mélyebb megvalósításához kapcsolódik. Cselekedeteiben kevés a kényszer és a felesleges erőfeszítés. Mozdulatai abból születnek, amit az adott pillanat kíván, majd amikor a cselekvés véget ér, ismét visszatér a nyugalomba.

Az Igaz Ember így a Dao élő megnyilvánulása. Belső nyugalma, szabadsága és természetessége abból fakad, hogy egyre kevesebb választóvonalat érez önmaga és az Ég és Föld nagy változásai között. Élet és halál, nyereség és veszteség, érkezés és távozás mind ugyanannak a folyamatnak a részeivé válnak számára.

Zhuangzi, a Legfőbb boldogság című művében ezt üzente nekünk:

„Az életben a legnagyobb boldogság az, ha az ember az igaz természetével összhangban él.”

2. A Xuézhě 学者, azaz a Tudós

A régi Kínában a Tudós olyan művelt ember volt, aki hosszú éveken keresztül tanulmányozta az írásokat, a történelmet, az Ég és Föld változásait, valamint az ember helyét a világban. Tudása egyben felelősséget is jelentett. Feladata az volt, hogy felismerje és jelezze, hogy mikor tér el az uralkodó vagy az ország vezetése attól az úttól, amely összhangban áll az Éggel és a Földdel.

Ehhez a világhoz szorosan kapcsolódott a shìdàfū 士大夫, vagyis az írástudó hivatalviselő. A Xuezhe tágabb értelemben Tudóst jelent, míg a shidafu azoknak a művelt embereknek a megnevezése volt, akik az állam szolgálatában is szerepet vállaltak. Sok Tudós egész életében tanított vagy visszavonultan élt, mások hivatalba léptek, és tudásukat az ország vezetésének alakítására használták.

Az írástudó hivatalviselő külsőleg tiszteletben tartotta az uralkodót, ugyanakkor egyik legfontosabb kötelességének tartotta, hogy figyelmeztesse őt, amikor döntéseivel ártott az embereknek, az országnak vagy az Ég és Föld összhangjának. A bölcs uralkodó ezért olyan Tudósokat tartott maga mellett, akik mertek szólni akkor is, amikor szavaik kellemetlenek voltak.

A Tudós igazi ereje a tiszta látásban rejlett. Figyelte az embereket, a természet változásait, az évszakokat, a történelmet és saját belső világát. Tudása akkor vált értékessé, amikor képes volt felismerni az összefüggéseket a földi sors és az égi erők mozgása között. Bizonyos szempontból a Xuezhe az újkori Wu, azaz Sámán munkáját képviseli.

A Daoista műveltségben a Tudós belső szabadsága különösen fontos. A hivatal, a cím és az uralkodó közelsége könnyen magával hozhatta a hírnév és a haszon iránti vágyat. Ezért a Tudósnak akkor is meg kellett őriznie belső függetlenségét, amikor az udvarban szolgált. Kapcsolatban maradt az Ég és Föld változásaival, figyelte és őrizte saját Shenjét, és törekedett arra, hogy tudását ne személyes előnyök megszerzésére használja.

A kínai hagyományban ezért gyakran nagyon vékony határ húzódott a Tudós és a Remete között. Ugyanaz az ember életének egyik szakaszában szolgálhatott az udvarban, majd, amikor úgy érezte, hogy szavai már nem segítenek, visszavonulhatott a hegyek közé. Ha később kedvezőbb időszak érkezett, ismét vállalhatott feladatot a világban.

A Tudós Zhuangzi tanításaiban egy kereső ember, aki tudni akar, meg akarja érteni a világot, és ezért tanul, figyel és kérdez.

A valódi Tudós a tanulás folyamán végig nyitott marad. Képes elengedni egy korábbi véleményét, amikor mélyebb megértéshez jut. Képes ugyanazt a kérdést több oldalról megvizsgálni. Figyeli az embereket, a természetet, saját gondolatait és az Ég és Föld változásait. Tudása egyre kevésbé merev, és egyre inkább együtt mozog a változással.

A Tudós számára ezért a kérdezés különösen fontos. A jó kérdés megnyitja a tudatot, és olyan helyre vezetheti az embert, ahová egy kész válasz már nem tudja elkísérni.

Amikor a kereső eljut saját tudásának határához, megjelenhet benne a csend. Ebben a csendben kezdődhet el a közvetlenebb megértés.

Zhuangzi ugyanakkor arra is rámutat, hogy a sok ismeret önmagában még nem vezet el a Dao mélyebb megértéséhez. Az ember akár hatalmas tudást is összegyűjthet úgy, hogy közben saját gondolatai és megszokott nézőpontjai foglya marad.

A Tudós útjának ezért fontos része annak felismerése, hogy saját tudása mindig egy bizonyos helyzetből születik. Amit látunk, azt meghatározza, hol állunk, mit tapasztaltunk, mire vágyunk, mitől félünk és milyen szempontból szemléljük a dolgokat. Ugyanaz a helyzet ezért két ember számára egészen más jelentést hordozhat. A Tudósnak az ilyen eltérő helyzetek és látásmódok között kell bölcsen mozognia.

Zhuangzi azt a korlátozott látást, mely nem képes látni egy helyzetet több szempontból, gyakran xiǎozhī 小知, azaz kis tudás néven illeti.

A xiaozhi, vagyis a kis tudás a dolgokat elkülöníti, elnevezi, osztályozza és összehasonlítja. Hasznos a mindennapi életben, ugyanakkor könnyen azt az érzést keltheti az emberben, hogy amit megértett és elnevezett, annak már a teljes természetét is ismeri. Minden elnevezés egy előítélet, egy olyan bezárt megközelítés, mely a múltban volt igaz, ám a jelenben nem biztos, hogy helyét állja. A Dao, és ezzel a jelenségek folytonosan változnak, határtalanul működnek. A merev meghatározások ezért mindig csak egy részét képesek megragadni.

Zhuangzi egyik visszatérő tanítása, hogy az ember tudása véges, miközben a világ változásai kimeríthetetlenek. A Tudós ezért egy idő után különös felismeréshez jut. Minél mélyebbre hatóan tanul, annál tisztábban látja saját tudásának határait.

A kezdő Tudós még válaszokat gyűjt. Később már azt is figyeli, hogyan születnek a kérdései, milyen előfeltevésekből indul ki, és mennyire biztos abban, amit igaznak gondol.

Ezzel fokozatosan megváltozik a tudáshoz való viszonya. A tudás többé nem valami, amivel fölébe helyezheti magát másoknak. Inkább eszközzé válik, amely segíti a tisztább látást.

Zhuangzi különbséget tesz a közönséges, korlátozott megértés és a Zhēnzhī 真知, vagyis az Igazi Tudás között. A kis tudás elsősorban kívülről gyűjt. Könyveket olvas, neveket tanul, meghatározásokat alkot és különbségeket tesz. Az Igazi Tudás az ember saját átalakulását érti meg és ennek a helyét a világ rejtett működésével. Felismeri, hogy egy embert ugyanazok az erők járják át, mint a nagy végtelent, így önmaga tanulmányozásával megérti a világegyetem működését is. Ahogy Laozi mondotta, a Bölcs anélkül, hogy kilépne házából, megismeri a világegyetemet.

A Tudós ezért végül saját magát is tanulmányozza. Megfigyeli, hogyan torzítja látását a félelem, a vágy, a hírnév keresése, a büszkeség vagy az, hogy mindenáron azt akarja, hogy igaza legyen. Minél inkább képes ezeket felismerni és elengedni, annál közvetlenebbül érzékelheti a dolgok mély és ezzel valós természetét.

Végül azt is elengedi, hogy minden tapasztalatát azonnal megnevezze és meghatározza. Tudja jól, hogy a szavak és fogalmak bezárják a tapasztalat terét, megakadályozzák a mindig friss, a jelenben élő tudatosság kialakulását.

Ebben az állapotban a tudás lassan bölcsességgé érik. Az a tudás, amely a fogalmak használatával egyfajta ismeretté szűkül, nem képes a jelenben élni, hisz azáltal, hogy megragad, azáltal, hogy kereteket ad a mostnak, végül is múlttá válik. A bölcsesség viszont teret ad a történéseknek, nem ragadja meg azokat, így képes a jelenben áramlani, mindig mindent frissnek tapasztalni.

A Tudós számára ezért a cél nem az, hogy minél több dolgot tudjon, hanem hogy egyre tisztábban lásson. Tudása akkor válik igazán értékessé, amikor közelebb vezeti őt a dolgok természetéhez, az Ég és Föld változásaihoz és végül a Daohoz.

3. A Yǐnshì 隐士, azaz a Remete

A hegyek és völgyek emberei

Zhuangzi beszél a shāngǔ zhī shì 山谷之士, vagyis a hegyek és völgyek embereiről. Ők testileg is eltávolodnak a városoktól, a társadalmi élet sűrűjétől.

A hegyek csendje lehetőséget ad számukra, hogy egyszerűbben éljenek, közelebb kerüljenek a természet változásaihoz, és figyelmüket saját művelésükre fordítsák. Az ilyen életben kevés külső dolog vonja el a figyelmet. Az ember közvetlenül tapasztalja az évszakokat, a Hideget és Meleget, a nappal és éjszaka változását, a Hold járását, az állatok és növények életét. Így fokozatosan egyre érzékenyebbé válhat az Ég és Föld hatásaira, mely érzékenység biztosítja a velük való összhangot.

Másrészt, a Remete, a hegyekbe vonult ember, tudatosan távolodik el a világ zajától, hogy megőrizhesse belső szabadságát. Zhuangzi számára azonban a remeteség ennél sokkal mélyebb állapot. A hegyekbe való visszavonulás önmagában még nem tesz valakit Remetévé. Ennek lényege az, hogy az ember a Szívében mennyire képes elengedni a hírnévre, a haszonra, a versengésre való törekvést és mások elismerésének keresését.

Zhuāngzǐ 莊子 így beszél a régi korok Remetéiről:

„A régi idők Remetéi nem azért rejtőztek el, hogy senki ne lássa őket, nem azért hallgattak, mert nem akartak beszélni, és tudásukat sem azért tartották magukban, mert nem akarták használni. Akkor vonultak vissza, amikor az adott kor útja már nagyon eltávolodott attól, amit helyesnek éreztek.”

A visszavonulás ezért tudatos választás volt. A Remete felismerte, hogy vannak időszakok, amikor a világban való részvétel valóban segíthet az embereken, és vannak időszakok, amikor a részvétel már saját belső tisztaságát veszélyezteti. Ilyenkor visszalépett, megőrizte tudását és erejét, és kivárta a megfelelő időt.

Zhuangzi beszél a jiānghǎi zhī shì 江海之士, vagyis a folyók és tengerek embereiről is, akik szintén távolságot tartanak a világ versengésétől. Életüket a csendesség, az egyszerűség és a Weiwuwei hatja át.

Ezek a Remeték a folyók és a tengerek mellett élve olyanná válnak, mint a víz. A víz nem küzd a dolgokkal, mégis mindenhová eljut. Követi a medret, alkalmazkodik a változásokhoz, és közben megőrzi saját természetét. A folyók és tengerek embere ennek megfelelően igyekszik élni. Kevés dolgot kényszerít, kevés dologhoz ragaszkodik, és figyeli, merre vezeti őt természetesen az élet.

A belső remeteség

A remeteség valódi része a belső visszavonulás.

Élhet valaki egy távoli hegyen, miközben gondolataiban állandóan a hírnévvel, mások véleményével és saját sikereivel foglalkozik. Teste elhagyta a hétköznapi világot, a Szíve azonban továbbra is ott él.

Másvalaki élhet emberek között, dolgozhat, nevelhet gyermekeket, miközben belül megőrzi szabadságát. A jelenségek anélkül jönnek hozzá, majd mennek tovább, hogy tartósan magukhoz kötnék. Zhuangzi szemléletében ez utóbbi áll közelebb a valódi remeteséghez.

A belső Remete képes részt venni a világban úgy, hogy közben nem válik annak foglyává. Tud dolgozni anélkül, hogy a ranghoz ragaszkodna. Tud tanítani anélkül, hogy dicsőségre vágyna. Tud visszavonulni anélkül, hogy sértettséget hordozna magában.

A Tudós és a Remete útja ezért sokszor találkozik. Mindketten figyelik az Ég és Föld változásait, művelik önmagukat, és megpróbálják felismerni, mikor jött el a cselekvés és mikor a visszavonulás ideje. A különbség elsősorban abban rejlik, hogy életük adott szakaszában hol helyezkednek el a világ zaja és az elvonulás csendje között.

A valódi szabadság végül egyikük számára sem attól függ, hogy egy városban vagy egy hegyi kunyhóban élnek. Abból születik, hogy Szívüket mennyire képesek szabadon tartani a hírnév, a haszon és a világ állandó kényszerítő erejétől.

A Tökéletes Ember Zhuangzi tanításaiban az, aki életének mozgását teljesen összehangolta az Ég és Föld változásaival. Együtt emelkedik és süllyed a természet erőivel, együtt változik az évszakokkal, és saját Qijét az Ég és Föld Qijével együtt áramoltatja.

Ebben az állapotban az ember már nem kapaszkodik úgy saját életébe, mintha az különálló volna a világ nagy átalakulásától. A születés és a halál számára ugyanannak a változásnak két mozzanata. Zhuangzi ezért olyan emberként írja le, aki túljutott a közönséges élet és halál szűk határain. Belső természete tisztává válik, Shenje pedig szabadon követi a Daot.

Zhuangzi ugyanakkor arra is utal, hogy ez a sérthetetlenség a természettel való rendkívül finom összhangból ered. A Tökéletes Ember érzékeli a változásokat, felismeri a megfelelő pillanatot, és úgy közeledik vagy távolodik, hogy nem kerül összeütközésbe az események természetes mozgásával. Nem áll szembe fölöslegesen azzal, ami nála nagyobb, és nem próbálja erővel áttörni azt, amit el lehet kerülni.

Zhuangzi a Tökéletes Ember szabadságát gyakran a yóu 遊, vagyis a vándorlás képével írja le. Ez a vándorlás egyszerre jelenti a világban való könnyed mozgást és a Shen határtalan szabadságát.

Egyik képében az ilyen ember a felhőket használja kocsijaként, a Napot és a Holdat pedig útitársául. Ebben a leírásban az ember már nincs egyetlen helyhez, nézőponthoz vagy megszokott önazonossághoz kötve.

Mindez olyan, mint egy csendes üldögélés. A test nyugalomban marad, miközben a Shen távoli helyeket járhat be, felemelkedhet a Menny térségeibe, vagy olyan belső világokat tapasztalhat meg, amelyek a közönséges érzékelés számára rejtve maradnak.

Zhuangzi tanításaiban azonban a vándorlás ennél is tágabb teret kap. Megtanítja nekünk, hogy a valódi utazás az ember saját kötöttségein való túljutás. Aki elengedi a merev nézőpontokat, a ragaszkodást és saját énje állandó védelmét, az egyre nagyobb belső térben képes mozogni. Így az igazi szabadság nem a mozgás lehetősége, ahol gyakran magunkkal visszük énünk nehéz oldalait, hanem éppenséggel ezektől az énektől, önmagunk megkötöttségeitől való felszabadulás.

A Xiaoyaoyou 逍遙遊, vagyis a Szabad Vándorlás tanításában Zhuangzi arról beszél, hogy a magasabb szintre jutott ember az Ég és Föld tiszta működésére támaszkodik, és a Hat Qi változásait követve járja a határtalant.

A Hat Qi az Ég és Föld Qijének nagy változásait jelenti. Ezek a Yin, a Yang, a Szél, az Eső, a Sötétség és a Világosság. A Tökéletes Ember felismeri ezek változását, együtt mozog velük, és így szabadon követi az Ég és Föld természetes működését. E követés során egyre kevesebb külső támaszra van szüksége. Nem azért válik szabaddá, mert mindent ural, hanem azért, mert felismeri, hogyan változnak a dolgok, és együtt változik velük.

Ebben rejlik Zhuangzi egyik legmélyebb gondolata. A szabadság ott kezdődik, ahol az ember már nem akarja mindenáron saját elképzeléseihez igazítani a világot.

A Tökéletes Ember nagy vándorlása egyben önmagán belüli utazás is. Ahogy egyre mélyebbre jut saját természetének megélésében, fokozatosan lehullanak róla azok a dolgok, amelyekhez korábban önmagát kötötte. A rang, a hírnév, a siker, a kudarc, mások véleménye és végül saját merev énképe is elveszíti erejét. Ezzel egyre nagyobb belső szabadság jelenik meg.

A vándorlás ezért a határtalanban történik. Amikor az ember már nem akar minden tapasztalatot saját magához mérni, a világ sokkal tágabbá válik. A dolgok érkeznek, átalakulnak és továbbhaladnak, mint a felhők a hegyek között.

A Tökéletes Embernek nincs énje

Zhuangzi egyik legismertebb mondata így fogalmaz:

至人無己，神人無功，聖人無名。

„A Tökéletes Embernek nincs énje, a Szellemi Embernek nincs érdeme, a Bölcsnek nincs hírneve.”

A nincs énje kifejezés azt az állapotot írja le, amikor az ember már nem helyezi minden történés középpontjába saját személyét. Cselekszik, de nem épít állandóan önmagáról képet az alapján, amit tesz. Segít, de nem gyűjti magának az érdemet. Elér valamit, majd továbbengedi azt. Ezért maradhat észrevétlen az emberek között.

A Tökéletes Ember kívülről akár teljesen hétköznapinak látszhat. Belső állapotában azonban már kevés választóvonal maradt közte és az Ég és Föld nagy mozgása között.

A Tökéletes Ember legfontosabb sajátossága végül az, hogy életét közvetlenül a Dao természetéből éli.

A Dao nem küzd, mégis véghezviszi a dolgokat. Nem ragaszkodik, mégis minden változásban jelen van. Nem keresi a hírnevet, mégis minden élet belőle bontakozik ki.

A Tökéletes Ember ugyanezt a természetességet valósítja meg saját életében. Együtt mozog a változással, cselekszik, amikor elérkezett a cselekvés ideje, visszahúzódik, amikor annak jött el az ideje, majd minden eredményt képes elengedni.

Így válik szabaddá.

Szabadsága abból fakad, hogy egyre kevésbé választja külön saját életét az Ég és Föld életétől. A Dao változásai az ő változásai is, ezért a határtalan vándorlás számára már nem egy távoli helyre vezető út, hanem saját természetének teljes kibontakozása.