Laozi az Emberi Erényekről

Bevezető

Az Emberi Erények a világgal és benne az emberekkel való összhangra mutatnak rá. Megtanítanak az életünk egyes szakaszainak feldolgozására, a barátság gyakorlására, a társadalom segítésének módjára, a tisztelet fontosságára és még arra is, hogy ha vezetők vagyunk, akkor miként gyakorolhatjuk azt magunkkal és a világgal összhangban.

Míg a Földi és az Égi Erények ápolása egyértelmű tanácsok mentén történik, az Emberi Erények nagyfokú rugalmasságot kívánnak. A Föld Yin az Ég pedig Yang. Mivel az ember az Ég és a Föld erőinek egyesüléséből jelent meg, tartalmazza mindkettő minőséget. Ez a kettőség teszi az emberi életet olyan változatossá, kiszámíthatatlanná és érzelemdússá. Ahhoz, hogy boldogulni tudjunk az emberi szinten, ehhez kell a nagyfokú rugalmasság. Az emberekkel való kapcsolatunk során, nem elég egyszerűen betartani bizonyos irányokat, hanem könnyedén és rugalmasan kell köztük lavíroznunk. Ennek a rugalmasságnak az egyik megjelenítése, a nevetés. Lin Yutang A bölcs mosoly című könyvében ezt írta a nevetésről:

„Fontos, hogy az ember álmodjék, de talán éppen olyan fontos, hogy nevetni tudjon tulajdon álmain.”

Számos Emberi Erényről, illetve tanácsról fogunk olvasni a későbbiekben, de talán úgy illik, hogy maga Laozi által megemlítetteket vesszük legelőre. Ezek a következők:

A nyugalom
A ragaszkodásmentesség
A békesség
A jóakarat
Az engedékenység

Mindezekhez hozzátette azt, hogy ha valaki képes a Daot meglelni és vele együtt áramolni, akkor nem kell külön figyelnie az Erényekre, mert a Dao sugallatára mindent helyesen fog tenni. A Daora lelés lényege pedig az, hogy az eleve a bennünk lévő Daot fedezzük fel elsőként, mert csupán ő képes a Nagy Útra lépni.

A nyugalom

Az Úton járó ember fenti öt Erénye a belső természetességből fakad. Ha e belső világunk felé megnyílunk, felfedezzük, hogy annak természete megegyezik magával a Dao természetével. Azzal, hogy felfedezzük ezt és annak bőségét, megszűnünk hasztalan vágyakozni, és ezzel lelkünk magától megnyugszik. Érezve azt az áramlást, mely az életünket megteremtette, fenntartja és majd továbbvezeti, a félelem és aggódás is erejüket vesztik. Megérkezünk magunkhoz, megbékélünk a sorsunkkal. Ez a megbékélés különleges, mert ha megtapasztaljuk, hogy az életünk vezetve van, és a Nagy Dao a lehető legjobbat akarja nekünk, akkor még ha nehéz a sorsunk, akkor is nyugalomra lelünk. Viszont a Dao jelenléte nélkül, még egy szerencsés élet is magányos, önmagába bezárt. Az áramlás tapasztalásának hiánya meg oda vezet, hogy aggódni fogunk a jövő felől. Aggódni, hogy valami kellemetlen fog történni, amire nem vagyunk felkészülve, vagy egyszerűen attól félünk, hogy elveszíthetjük azt a jót, amink most megvan. Ha tudjuk és éljük azt, hogy minden, így a jó és kellemetlen események is egy nagy áramlás részei, akkor megnyugszunk.

A ragaszkodásmentesség

Az, hogy nem ragaszkodunk elvekhez, emberekhez, dolgokhoz vagy a testünkhöz, nem megvalósítható, és az életben maradás szempontjából nincs is értelme. Akkor Laozi miért emelte ki ezt a fogalmat?

Laozi megkülönböztet egy természetes ragaszkodást vagy kötődést a világhoz, egy egészségtelentől. Amikor a természetes kapcsolatainkról beszél, többször az áramlást és a Weiwuweit, a cselekvés nélküli cselekvést említi meg. Mindezek a fogalmak együtt egy olyan állapotot írnak le, ami azt tanácsolja, hogy fogadd az életed eseményeit valódi belső természetednek megfelelően. Ez a belső természet kapcsolatban van a nagy Daoval, így a világegyetemmel. Ezért is hívják Kis Daonak vagy Égi Szívnek. Mivel a Kis Dao képes kapcsolódni a világ minden dolgához, sőt részének tekinti azt, ezért számára a ragaszkodás felfoghatatlan. Miért is ragaszkodna bármihez, hiszen az egész világegyetem az övé?

A ragaszkodás utal a saját elképzeléseinkhez való merev kötődésre. Arra, hogy rá akarjuk erőltetni az egyéni meglátásainkat a környezetünkre, mivel azt szeretnénk, hogy minden úgy történjen ahogy mi elképzeltük. Felnőttként már jól tudjuk, hogy ez mennyi nézeteltéréshez, mennyi zavarhoz vezet. De azt is jól tudjuk, hogy az életben néha-gyakran nekünk kell változtatásokat létrehoznunk, így néha érvényesíteni kell akaratunkat. E kettőség feloldására egyszerű tanácsot nyújt Laozi. Azt mondja, hogy ha olyankor szeretnéd akaratodat a környezetre erőltetni, amikor azok még nem nyitottak rá, még ha sikerülni is látszik terved, csak feszültségeket hozol vele léte, biztos nem békét. Ahogy egy Mester egyszer mondotta: „egy Daoista számára az ellenállás az vicc!”. Ha ellenállunk a külső feszültségeknek, és idejekorán szeretnénk a jelenségekbe beleavatkozni, az csak újabb feszültségeket fog eredményezni.

Laozi viszont tanít a megfelelő időben véghezvitt tettekről. Azaz, ha a környezetünk nyitott a változásra, és mi birtokoljuk az ehhez szükséges tudást, eszközöket és erőt, akkor itt az ideje, hogy tegyünk lépéseket. Ezzel a sorsunkat is beteljesítjük, hisz mindaz, ami történik velünk, ahhoz van közünk.

Összességében, áramoljunk a világ eseményeivel, ne vessük el azokat, de ne is kötődjünk hozzájuk túlságosan. Ha ez utóbbit nem tudjuk megvalósítani, tegyünk meg lépéseket a belső gazdagságunk felismeréséhez, azaz leljünk rá a Szívünkben lakozó Daora. Mivel Ő mindennek a Forrása, a ragacsos, csak gondokat okozó ragaszkodás magától felolvad. Ne erőltessük a ragaszkodásmentességet, hisz ha a Szívünkben megleljük a Kis Daot, az magától feloszlik.

A békesség

A békesség megtartásának jelentőségét akkor értjük meg, ha a harag következményeit tudatosan átéljük. Ezek közül a rövidtávúak egyértelműek. Ilyenek lehetnek a tettlegesség, a haragosok gyűjtése és a folyamatos feszültség. A hosszútávú pedig mindig ugyan az, és ez a magány. A harag sok év alatt felhalmozott jó erőket semlegesít egy pillanat alatt. Jó erők nélkül pedig nem leszünk vonzóak az emberek között.

Míg haragszunk, szinte mindig jogosnak éljük meg dühünket. Amikor elégedetlenségünk és igazságérzésünk elér arra a szintre, hogy erőteljesebben érvényesítsük azt, akkor úgy érezhetjük, hogy ez az egyetlen egy járható út. Sok erő ébred fel, és magával ragad. Ám később minden az ellentétére vált. Gyengének és nagyon magányosnak érezzük magunkat, ami amúgy nem egy ismeretlen állapot, idővel megszokjuk. Ám van egy finomabb szinten jelentkező következmény is. Ez pedig az, hogy a haragos embert a Szellemi segítők elhagyják. A dühünkkel nem csak társadalmilag maradunk egyedül, hanem Szellemileg is. A Mennyei gondviselést veszítjük el és ezzel a boldogságot, a lelki nyugalmat. Nem érezzük már azt, hogy az életünk védve és támogatva van, helyette a bizonytalanság és kétségbeesés ural el bennünket.

A düh benntartása sem jó, főleg testileg. Az elfojtott, tudatosan nem megélt érzelmek betegségeket okoznak. Az öt Haos tanítások keretében, mind az öt fő zavaró érzelem kezelését el fogjuk sajátítani. Most egy apró és remek módszert említünk meg a harag kezelésére. Ha éppen nehéz megtartanunk a békességet, az egyszerű módja a feszültségek feloldására a nevetés.

A jóakarat

A jóakarat a tudatunk egy erős bástyája. Bástya, mert otthont ad és megvéd minket a külső és önmagunk hasztalan támadásaitól. Ha tudjuk, hogy jót szeretnénk a környezetünknek, és ebben valóban nagyon biztosak vagyunk, akkor hibáinkból képesek leszünk nagyon gyorsan tanulni magunk és környezetünk javára.

E bástya megteremtéséhez két lépés vezet:

Elsőként mélyen el kell határoznunk, hogy nem akarunk ártani az embereknek. Ehhez be kell látnunk, hogy az ártás nem vezetett még soha boldogsághoz és szeretethez. Senki nem lett boldogabb azáltal, hogy bántalmazták, hibáira rámutattak. A szenvedés egyszerűen nem vezet a bölcsesség és boldogság felé, csak a tudatosság az, amely erre képes. A tudatosság nélküli szenvedés bezárja az embert egy belső lelki sötétségbe, melyben életeket lehet elveszve tölteni. Ez a sötétség önmagába húz és kilátástalanná tesz. Ebből csak a Szellem fénye képes kijuttatni, a szenvedés nem.

Természetesen ez nem zárja azt ki, hogy az ember a fájdalomból nem tud tanulni. Tud, de csak a fény és tudatosság társaságában. Önmagában a fájdalmak oly sötétek, hogy nem képesek tükröt tartani, így nem tudunk önmagunkra ismerni. Ha bárki is a sötétben tesz elénk tükröt, nem tudjuk felismerni benne önmagunkat, így nem leszünk képesek meglátni tetteinket és annak következményeit. És mások is így vannak vele.

Ha beláttuk a tudatosság nélküli szenvedés és fájdalom hasztalanságát, a következő lépés, hogy el tudjuk képzelni az embereket boldognak. E boldogság alatt természetesen a Szellem boldogságát értjük, és nem egy másik jegyzetben bemutatott örömöt, mely elmei és viszonylagos. E boldog látomásban nem azt képzeljük el, hogy az embereket körbeveszi mindenféle jó, és ettől örömük van az életben, hanem azt, hogy ha önmagukba tekintenek, elmélyülnek saját lényükben, akkor elégedettek lesznek. Ez valójában a létükbe vetett mély bizalom, az önön létezésük szeretete. Természetesen jó, ha külső javakat is kívánunk a rászorulóknak, főleg, ha hiányuk nagy szenvedéssel jár. Ám ilyen esetben többféle módszer is van a segítésre a kívánság mellett, mint például a Talizmánok, az imák, a gyógynövények és így tovább.

Visszatérve arra, hogy miként lássuk boldognak az embereket, a kulcs az emberek Szellemének felfedése. Ám ahhoz, hogy meglássuk az emberek Szellemét, és ezzel a bennük lévő nemes oldalukat, először meg kell találjuk magunkban is ugyanezt. Saját nemességünk meglelése oly bőséggel és ragyogással árasztja el tudatunkat, hogy elképzelhetetlen, hogy ne kívánjuk ezt a bőséget egyaránt minden lénynek. Ez a bőség tudatosságot nyújt, hiszen állandóan tükröt ad elénk, mely tükör most már meg van világítva így mindig látjuk magunkat benne. Ha pedig látjuk, hogy mit teszünk, akkor látjuk annak következményeit, mely következmények megtanítanak minket megváltozni, egyre jobbá válni.

De honnan jön ez a jóság? Tudatunk Szellemi természetét megismerve hamar belátjuk, hogy bárki, aki szintén tapasztalja e Szellemének áldásait, lehetetlen, hogy ártani akarjon magának vagy valaki másnak. Ilyenkor egyszerűen magától értetődő, hogy jót akarjunk mindenkinek, hisz ez az alaptermészetünk. A jóakarat bástyájának erős fala, e Szellemi minőségünk megtapasztalásából épül.

A jóakarat gyakorlása közben, a cselszövéshez olyannyira értő elméinkre is külön figyelmet kell szánni. Ha esetleg a jóakarat gyakorlása kudarcba fulladt, és csak gondokat teremtünk magunk körül, ezek az elmék rávesznek bennünket, hogy vonuljunk vissza a biztonságot adó bástya kényelmes falai mögé. Ez abban jelenik meg, hogy egyszerűen kijelentjük, hogy mi „Jót akartunk.” Ez a visszavonulás valójában büszke gyávaság, azaz lustaság és félelem, mely nem hajlandó a hibáinkkal szembenézni és azókból tanulni. Ilyen esetben a bástya megteremtésének két lépését kell ismét nagyon alaposan átéreznünk, ezzel megértve a bezárkózás következményeit.

Ha valóban szeretnénk büszkeségünket csökkenteni, van egy remek módja annak, hogy mit tegyünk olyankor, ha azon kapjuk magunkat, hogy a jóakarat mögé bújunk. Egyszerűen kérdezzük meg a környezetünktől, hogy mit kell tegyünk a jövőben a hibáink elkerüléséért. Ha valóban őszintén kérdezzük, a környezet ezt megérezve gyakran nagyon jó válaszokat ad!

Az engedékenység

A fentieket megértve könnyű belátni, hogy a következő Erény, amit gyakorlunk magunkkal és a világgal, az engedékenység. A jóakarat viszont azt is megérteti velünk, hogy ez az engedékenység az nem a hibák és gyengeségek elnézése, illetve nem egy olyan türelem, mely csak vár és vár. Önmagában a türelem előbb vagy utóbb elfogy, és könnyedén átalakul ellentétévé, akár haraggá.

Az engedékenység nem egy magára hagyatottság, ahol úgy hagyjuk a dolgokat ahogy azok vannak. Tudjuk jól, hogy egy magára maradt nehéz helyzet, ha nem látja a kiutat, nem tudja önmagát megoldani. Ahogy egy sötét gödörből is, ha nem látszódik a szabadság fénye, nem lesz könnyű kijutni.

A valódi engedékenység a helyzetek Szellemi szintű kezelése, ahol engedjük, hogy a részvevők megleljék önmaguk Szellemi fényét és ezzel a megoldást nehézségeikre. Ez azt jelenti, hogy nem, hogy ráhagyjuk a nehéz helyzeteket önmaguk sorsára, hanem éppen ellenkezőleg, egy magasabb tudásnak kínáljuk fel. Magának a Daonak. Mindez kettős cselekvést vár el tőlünk. Egy engedést és egy adást.

Engedés

Az engedést azért kell gyakoroljuk, mert beláttuk, hogy az emberi természet egyik tulajdonsága a tompaság. Ez a jelenség olyankor keletkezik, amikor a sors keze, vagy éppen az örömök és a fájdalmak oly erősek, hogy tudatosságunk lángja miattuk alig pislákol. Ilyenkor olyannyira telítve van a tudatunk, hogy nem vagyunk képesek még a bölcs és hasznos tanácsokat sem befogadni. A belső feszültségek a felszínre akarnak jönni érzelmekkel, tettekkel, gondolatokkal. És mi ezt engedjük, had jöjjön.

Közben ne vegyük túl komolyan őket, hisz tudatosság hiányában hasztalanok. Ha társulna hozzá tudatosság, azaz a Szellemünk fénye, akkor nem okozna feszültséget. Békések és kellemesek lennének.

Mindez hasonlít ahhoz, amikor a megsértődött gyermekünk dühöngve panaszkodik. Meghallgatjuk, ám belül már arra a részre várunk, amikor megnyugodott és önmaga tudatosságára ébredt. Ekkor váltunk mi is, azaz adni kezdünk.

Adás

Mit adhatunk? Elmeileg tudásokat, Szellemileg fényünket. Ezek nagyon hasznosak, de van egy magasabb szintű dolog is, melyet ilyenkor az adott helyzetnek nyújthatunk. Ha megértjük, hogy a Dao felügyeli a létezésünket, és hogy minden szenvedésünk oka a Daoval való kapcsolatunk megromlása, akkor az Ő erejének bevezetése a legmagasabb gyógyír minden helyzetre.

Ám a Dao nem adható, hisz nem egy tárgy vagy egy állapot, ami innen oda tehető. Ugyan mindenütt jelen van, de észre kell venni. Ha gyengéden, kedvesen engedünk egy helyzet alakulásának, a Dao fénye is egyre jobban felismerhető. Ahogy a port felvert szél megnyugszik, a látóhatár is kitisztul. A megoldás immár látható. Ezt a Dao adja, nem mi, így már megint csak jobb, ha engedünk Neki.